Valóság vs. dédelgetett álmok
2017. március 26. írta: kamaszkARC

Valóság vs. dédelgetett álmok

gondolatokereje.jpg

Gyerek vagyok. 16 éves és eddig tele voltam álmokkal, de valami megváltozott. Valami más lett. Hogy mi, azt nem tudom, de egyre jobban azt érzem, hogy elfogyok. Mintha megszűnnék létezni, pedig még csak most kezdődik az egész, nemde? Mindenesetre elég furcsa. Folyamatosan kapjuk az ívet mindenhonnan, és egy ideig tökéletesen teljesítjük a feladatunkat, aztán jön valami megmagyarázhatatlan, ami kettétöri az eddigi összes dédelgetett álmunkat.

A valóság. Sokan mondják a felnőttek közül: „Szeretnék újra gyerek lenni”. Szerintem csak azért mondják ezt, mivel nem tudják elfogadni a valóságot, ami gátat szab az életüknek. Legbelül ők is tudják, hogy van egy olyan dolog, amit szívesebben csinálnának, de mégse csinálják, mert kudarcot vallottak. Én 16 éves kamaszként nem tudhatok sokat, mégis olyan mintha mindent jobban tudnék.

Néha csak kinézek este az ablakon és látom, ahogy egy idősebb hölgy elsétál a kutyájával az ablakom előtt, és ilyenkor mindig megfogalmazódnak bennem a kérdések. Vajon milyen lehetett a múltja? Elérte azt, amire az életben a legjobban vágyott? Mire én is ennyi idős leszek, boldogan fogok visszatekinteni a múltamra? Aztán ahogy a hölgy tovább halad és a kutyája ugatása sem szűrődik be az ablakon, hirtelen csönd lesz. Egyedül maradtam a saját gondolataimmal. Ijesztő. Ijesztő, hogy tudom, mi lenne a helyes és mégsem azt csinálom. Miért van ez? A hormonok, ugye a tipikus válasz a felnőttektől. Ugyan. Ezek nem a hormonok, hanem a valósággal való szembesülés. Eddig fiatalként álmokkal teleszőtt világban éltünk, aztán hirtelen képkiesés és a valóságban találjuk magunkat. Na, de mégis hol az átmenet a kettő között, hogy felkészüljünk erre a borzasztó történéssorozatra? Mi kell ahhoz, hogy maradjon elég lelki erőm a folyamatos kudarcok után is felállni? Miért kell bántanunk egymást? Miért kell meghalnunk? Annyi kérdésem van, de annyi. És olyan rossz, hogy idővel megkapom rájuk a választ, de nem leszek boldogabb tőlük, sőt. Néha belenézek anyum szemébe és látom, ahogy megcsillan a szeretet a szemében. Olyan jó lenne minden ember szemében ezt látni. Tudjátok mindig is az érdekelt, hogy lesz majd sok pénzem? Hogy lesz majd szép házam, jó verdával? Szerető feleséggel, gyerekekkel? Tudjátok, a tipikus amerikai álom. A mai napig nem tudom, hogy fogom ezeket elérni. És van egy tippem, hogy 2 év múlva se fogom tudni.

Amikor már tényleg elcsendesült minden és egy lélek sincs az utcán. Kinyitom az ablakot. Szippantok egyet az éjjeli hideg levegőből és mintha valami megváltozna, de csak egy pillanatra. Mintha a világ minden ereje az enyém lenne, ilyenkor elmegyek aludni, elhatározom, hogy holnap életem legjobb napja lesz és mostantól igazán élek. Aztán eljön a reggel és mintha semmi se történt volna, ismét csak egy kamasz srác vagyok. Mi történt, hova tűnt a motiváció, ami éjjel még meg volt? Nem tudom, ezt se. Mi értelme van élnünk, ha csak úgy vagyunk a semmiben? Néha megkérdeznék egy olyan embert, aki elérte az összes álmát az életben, hogy mit csinált másképp? Egy biztos, benne más kérdések fogalmazódnának meg az idős hölggyel kapcsolatban.

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kamaszkarc.blog.hu/api/trackback/id/tr5412400215

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.